A jegyzet ajánlott kiegészítése: Jogesetek a hazai turisztika területéről

A turizmus szféráiban eltérő problémákat ítélnek fontosaknak egyfelől a szolgáltatást nyújtók, másfelől a szolgáltatást igénybe vevők. A vitás helyzetek döntő részben látensek maradnak, a bosszankodó vendéglősön vagy az „ide se jövök többet” kijelentést tévő turistán kívül más nemigen tud az adott szituációról, legfeljebb a későbbekben baráti beszélgetések során kerül sor arra, hogy a valós történések és kellemetlenségek elmondásra és megbeszélésre kerüljenek.

Más szituáció természetesen, ami a „bosszantó” kategóriába tartozik, és más, ami jogellenes, és e tényezőket hasznos, ha meg tudjuk egymástól különböztetni. Vannak természetesen olyan helyzetek, melyek erkölcsileg vagy vallásilag elítélendő, vagy éppen ezen úton szabályozott, azonban a jog szankciót nem fűz hozzá (Varga, 2000; Szmodis, 2005). Elegendő, ha arra gondolunk, hogy bizonyos helyeken a turistát nem engedik be valamely vallás által szentnek tartott helyre, templomba, kolostorba csupán azért, mert nyári viseletet hord, és nem felel meg ezáltal az egyház által előírt normarendszernek (Erdő, é.n.). Felmerülhet kérdésként, hogy kezdeményezhet-e az ilyen turista jogvitát annak érdekében, hogy több ezer kilométert utazva nem engedélyezték számára, hogy egy turisztikai célpontot megtekintsen. A válasz egyértelműen az, hogy nem, kivéve abban az esetben, ha utazási iroda által szervezett út keretében az utas tájékoztatását elmulasztották vagy tévesen informálták e tényről. Ezen kívül a jog az ilyen jellegű helyzetekbe beavatkozni nem tud és nem is kíván, az egyházak belső szabályrendszerét ebben a vonatkozásban - az állam és az egyház elválasztásának elve alapján (Magyar Köztársaság Alkotmánya 60. § /3/ bekezdés) – nem korlátozza, mindez nem érinti természetesen a törvényességi felügyeletet, mely azonban már nem turisztikai témakör.

Előfordulnak helyzetek, amelyek keretében a jog a felekre hagyja a vitás helyzet megoldását azzal, hogy a kontraktus lényegét és tényét elismeri, azonban a jogviszonyból eredő jogvita megoldására nem biztosít bírói utat. Mindez már az ókori Rómában is ismert volt (Brósz - Pólay 1976, 361. o; Földi - Hamza 1996. 442. o.), ezt nevezték naturalis obligatio-nak, azaz természetes kötelemnek. Ilyen például a vendéglői/kocsmai hiteltartozás: amennyiben a vendég hitelt kap, és nem fizeti vissza a tartozását, a másik fél nem fordulhat bírósághoz, de mindez fordítva is igaz, amennyiben a fogyasztó a hitelt visszafizeti, ő maga sem fordulhat bírósághoz avégett, hogy a tulajdonos előtt nem lett volna nyitva a bírói út a tartozás visszakövetelése érdekében (1959. évi IV. tv. (Ptk.) 204.§).

A jog természetesen a többi jogvitás helyzetben igyekszik megoldást nyújtani. Tipikus esetek az alábbiak. A bírósági szintre jutott jogviták száma relatíve elenyésző azonban az egyéb perekéhez képest. Egyfelől a bizonyítás nehézkessége, másfelől a pertárgy értékének csekélysége tartja vissza a feleket attól, hogy igénybe vegyék az igazságszolgáltatást. Több további esetben a média exponálja a problémákat, vagy tragédiáknak kell történnie ahhoz, hogy a szabályozásban változást hajtsanak végre.

A leggyakoribb problémák a következők:

Személyszállítás
Taxi személyszállításnál a szolgáltató indokolatlan mennyiségű kilométert tesz meg annak érdekében, hogy minél magasabb költsége és díjat tudjon felszámolni a helyismerettel nem rendelkező utasnak. Ellenpont, hogy az utas megtámadja, kirabolja a taxist. Ennek érdekében szabályoz úgy a hazai KRESZ , hogy a taxi-szolgáltatást végző személynek nem kötelező a biztonsági övet használnia. Ugyanezen az oldalon jelenik meg azon utas, aki fizetés nélkül hagyja ott a járművet, azzal biztatva a gépkocsivezetőt, hogy csupán a pénzintézet automatájából szükséges készpénzt felvennie.

Autóbuszos személyszállításnál : a hazai járműpark egy részének kilátástalan műszaki állapota valamelyest javult az utóbbi évtizedben, azonban a nyugat-európai szintet nem éri el. Már talán kevésbé tipikusak a meghibásodott és órákat veszteglő autóbuszok, azonban az üzemanyaggal való takarékoskodás érdekében a sofőrök több esetben állítják, hogy a légkondicionáló berendezés meghibásodott, így jutva pluszforráshoz, természetesen kellemetlen utazást garantálva ez által az utasoknak. 

Vasúti személyszállítás : a szolgáltató erodeált járművekkel, közlekedésre gyakran alkalmatlan, többször az alap higiéniai követelményeket sem elérő járműszerelvényeket indít, mely során az utast kár éri, akár ruházata beszennyezése, elszakadása útján, akár abban a formában, hogy az elvárható sebességre képtelen járművek rendszeres késéssel közlekednek. A járművek késedelme esetére a jogszabályok rögzítik az ebből eredő kár érvényesítésének módját és mértékét, azonban több esetben az ezzel kapcsolatos tájékoztatás elmarad, így az utas azon túlmenően, hogy bosszankodik, tisztában sincs azzal a ténnyel, hogy jogai érvényesítése érdekében milyen lehetőségei állnak fenn és tipikusan azzal sem, hogy egyáltalán erre a területre nézve hatályos jogi szabályozás van érvényben. A másik oldalon megjelenő gyakori jogsértés az érvényes bérlet, jegy, napijegy nélkül történő igénybe vétele az utazásnak, mely kapcsán a szolgáltató társaságokat jelentős kár éri. Ebben az esetben gyakori, hogy rendőrhatósági segítséget vesznek igénybe, mely azonban azzal járhat együtt, hogy a turista, aki csupán egyszerűen elfeledkezett a jegy vagy bérlet megvásárlásáról negatív élményekkel tér haza. Külön kérdés, hogy a külföldi turista adatainak rögzítését követően, amennyiben a helyszínen nem tudja rendezni a bírságot, milyen jellegű a végrehajtás jogi lehetősége annak a tükrében, hogy végrehajtási jogsegélyegyezmények döntő részben ebben a szegmensben nemzetközi szinten nem készültek.

Repülőgépes személyszállítás : hasonlatosan a vasúti személyszállításhoz, ebben az esetben is döntő a járat késedelme, és ennek a jogkövetkezménye. Ebben a körben mind az európai uniós, mind a hazai jogi normák iránymutatóak, azonban mindezek ismerete az utasok részéről hiányzik. A jogi szabályozás a járat késése vagy kimaradása esetére szóló átalány-kártalanításon kívül kiterjed adott esetben frissítők, élelem és szállás biztosítására is, mely több esetben elmarad, mindez jól megfigyelhető a repülőterek várócsarnokaiban.

Vízi személyszállítás : ebben az esetben a probléma a hajók és más vízi járművek állapota, az ebből eredő személyi sérüléses vagy halálos kimenetelű balesetek, néhány esetben a felkészületlen és nem kellően képzett személyzet.   

Szálláshely-szolgáltatás
A szállásadók több esetben eltitkolják a vendégek valós létszámát. Mindennek a célja, hogy a szállás fenntartója maga döntse el, hogy milyen bevétel után kíván adót fizetni. Gyakori, hogy csupán egy úgynevezett bejelentő lapot töltetnek ki a vendéggel, azonban ennek elnevezésére nézve nincs jogi szabályozás. A szállásadónak ugyanis csupán annyi a kötelezettsége, hogy a tárgyévet követő év január 31-ig írásban adatot szolgáltasson a jegyzőnek a fogadott vendégek száma és a vendégek által a szálláshelyen töltött éjszakák számáról. Az ellenpont itt is fennáll természetesen, a fizetés nélkül távozó, a bejelentő lapra valótlan adatokat rögzítő turisták esetében, továbbá olyan esetek is előfordulnak, mely során a szállásról ingóságokat, elsősorban televíziót, hajszárítót visznek magukkal emlékbe a vendégek. Mindezt tehetik akkor, ha a bejelentő lap kitöltetése esetén a szállásadó még azt is elmulasztotta, hogy ellenőrizze a szállóvendég adatait. A szállásadók nem feltétlen könnyelműségből, hanem a jogszabályi ismeretek hiányából eredően nem mindig tesznek eleget annak a törvényi kötelezettségnek, hogy a 30 napnál hosszabb ideig a szálláshelyükön tartózkodó külföldi állampolgárt az idegenrendészeti hatóságnak bejelentsék.

Ugyanebben a szegmensben problémás, hogy a különböző szálláshelytípusok esetében elvárt követelményeknek és kategóriáknak a szálláshely már régen nem felel meg. Ennek az ellenőrzésére nem nagyon van kapacitás, így előfordulhat, hogy korábban szebb napokat megélt szálláshelyek már jelentősen amortizált állapotban, de még az eredeti minősítéssel látják el a szolgáltatási tevékenységet.

A vendég dolgainak elvesztése, károsodása a letéti szabályok szerint kell, hogy kiegyenlítésre kerüljön a szálloda felelősségi rendszere alapján. Ebből eredő jogviták a bíróságon folytatódhatnak a felek megállapodásának hiányában.

Hasonló probléma, hogy a szállásadó a helyi adó megfizetésének kötelezettsége alól úgy próbál kibújni, hogy a vendégeket külföldi vagy belföldi rokonként aposztrofálja, így kerülve ki a fizetési kötelezettséget.

Példa jogeset
Joganyag: A szálloda felelőssége az őrzöttként hirdetett parkolóban elhelyezett gépkocsi eltulajdonításából eredő kárért (1959. évi IV. törvény 467. § és 469. §).

Az elsőfokú bíróság az ítéletében a keresetnek részben helyt adva az alperest 2 594 600 forint kártérítés és ezen összegnek 1999. május 31. napjától számított késedelmi kamata megfizetésére kötelezte. Az ítéletben megállapított tényállás szerint az alperes által üzemeltetett H. Z. szálloda parkolójából ismeretlen tettesek ellopták a felperessel szerződésen alapuló biztosítási jogviszonyban álló osztrák állampolgár személygépkocsiját. A parkoló a szállodához tartozó terület, amely kerítéssel volt körbevéve és zárható kapuval volt ellátva. A szálloda idegen (német, angol, francia) nyelvű prospektusában a parkoló, mint őrzött parkoló került megjelölésre, amely tényt a tulajdonos kérdésére a recepción dolgozó alkalmazott megerősített. A tulajdonos a lopás tényét a szálloda alkalmazottjának nyomban bejelentette és rendőrségi feljelentést tett.

Ezen tényállás alapján az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az alperes kártérítési felelőssége az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 467. §-ának (1) bekezdése alapján fennáll. A felelősség alóli mentesülésnek a Ptk. 469. §-ában meghatározott feltételét sem sikerült bizonyítania. Az a tény pedig, hogy az alperes a parkoló őrzéséről nem gondoskodott, olyan felróható magatartás, amelyre előny szerzése érdekében nem hivatkozhat. A felperes által igényelt késedelmi kamat kezdő időpontját azonban az elsőfokú bíróság a keresetben megjelölt 1995. május 24-ei időponttól eltérően állapította meg. E tekintetben a döntését azzal indokolta, hogy a felperes az igényét indokolatlanul késedelmesen érvényesítette. A kár megtérítésére az alperest először 1999. május 31-én hívta fel, ezért méltánytalan lenne a kamatkövetelés olyan időszakra, amelyre nézve a késedelem nem róható az alperes terhére.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes a kamatfizetés kezdő időpontjának megváltoztatása, az alperes pedig a kereset teljes elutasítása érdekében élt fellebbezéssel.

A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatva a keresetet elutasító döntést hozott. A jogerős ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság a tényállást teljes körűen feltárta, abból azonban téves jogi következtetést vont le. A beszerzett bizonyítékok alapján a másodfokú bíróság nem látta bizonyítottnak, hogy az alperes a szállodai szolgáltatások között őrzött parkolót biztosított volna. A csatolt prospektus nem őrzött, hanem „saját” parkolóról tesz említést. A büntetőeljárás adataiból a lopás körülményeit nem lehet megállapítani, a pótvádirat csak azt tartalmazza, hogy ismeretlen tettes a B., N. úton parkoló személygépkocsit eltulajdonított. A felperes által tett rendőrségi feljelentés ugyan tartalmazza, hogy a járművet az alperes parkolójából tulajdonították el, a parkoló őrzéséről azonban nem történt említés. Az alperes kártérítési felelőssége akkor lenne megállapítható, ha a bűncselekmény elkövetésére egy valóban őrzött parkolóhelyen történt mulasztás miatt került volna sor. A parkolóhely őrzöttségére viszont nem lehet következtetni, a beszerzett iratok ennek ellenkezőjét igazolják. Nem állapítható meg, hogy ott valamilyen őrzés, továbbá a szállodában a parkoló járművekről nyilvántartás vezetése történt volna. Mivel a szállodához őrzött parkoló nem tartozott, nem alkalmazhatók a szálloda felelősségére vonatkozó jogszabályok sem.

A jogerős ítélet ellen elsődlegesen a keresetnek megfelelő döntés meghozatala, másodlagosan pedig új eljárás elrendelése érdekében a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. A kérelem indokolása szerint a másodfokú bíróság iratellenesen állapította meg a tényállást a szállodai tájékoztató tartalmát illetően. A német nyelven íródott rész a „bewachter Parkplatz” kifejezést használja, ami magyarul egyértelműen őrzött parkolót jelent. Ez, a kihallgatott tanúk által megerősített tájékoztatás szolgált annak alapjául, hogy a gépkocsi tulajdonosa, aki a magyar nyelvet nem érti, szálláshelyként éppen az adott szállodát választotta. A másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy az alperes a parkoló őrzött jellegét nem is vitatta. Az elsőfokú bíróság által helyesen megállapított tényállásból kiindulva pedig jogszabálysértő az a következtetés, hogy az alperes felelőssége nem áll fenn, a másodfokú bíróság döntése sérti a Ptk. 467. §-ában foglaltakat.

Az alperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult. Az 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 270. § (2) bekezdése értelmében a jogerős ítélet felülvizsgálata jogszabálysértésre hivatkozással kérhető. A felülvizsgálati eljárás eredményeként a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet az érdemi döntésre kihatóan jogszabálysértő, az alábbi indokok miatt.

A fellebbezési eljárás szabályai a másodfokú bíróság számára lehetőséget biztosítanak arra, hogy az elsőfokú ítélet alapjául szolgáló tényállást módosítsa, kiegészítse, vagy eltérő tényállást állapítson meg. Eljárási jogszabályt sért azonban a jogerős ítélet tényállása, ha az hiányos, iratellenes vagy nem felel meg a logika szabályainak. A felülvizsgálati kérelem megalapozottan hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság a Pp. 206. §-ának megsértésével tért el az elsőfokú bíróság által a kártérítési felelősség megítélésének alapvető elemeit érintően megállapított tényállástól. Iratellenesen állapította meg, hogy a becsatolt tájékoztató német nyelvű szövege csak saját parkolóról szól, holott az egyértelműen az őrzött parkoló megnevezést használja. Az 1/F/1. szám alatt csatolt rendőrségi feljelentés pedig azt rögzíti, hogy a gépkocsit a „H. Z. zárt, biztonsági őrrel őrzött parkolójából ismeretlen tettes eltulajdonította”. A 11. sorszámú jegyzőkönyv 2. oldalán az alperes képviselője úgy nyilatkozott, hogy nem vitatja, miszerint a parkoló zárt volt, de azt igen, hogy ez őrzött parkoló lett volna.

A fenti indokolásból következően a felülvizsgálati eljárásban a jogvita elbírálásának alapjául az elsőfokú bíróság által a perbeli bizonyítékokkal összhangban megállapított tényállás szolgál. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint pedig az irányadó tényállásból az elsőfokú bíróság helyes jogi következtetést vont le, amikor az alperes kártérítési felelősségének fennállását megállapította. Az írásbeli tájékoztató német nyelvű részének ismeretében és a perben feltárt egyéb tények alapján egyértelmű, hogy a parkoló a szállodához tartozó terület, így a Ptk. 467. §-ának (2) bekezdése szerinti felelősség az ott elhelyezett gépjárművekre külön megállapodás nélkül is kiterjedt. Az adott esetben ugyanis nem egy külön őrzésre átvett értéktárgyról volt szó, hanem olyan használati tárgyról, amelyet a vendég jogszerűen vitt a szálloda területére és az erre rendelt helyen tárolt. A kártérítési felelősség alóli mentesüléshez a Ptk. 467. §-ának (1) bekezdése értelmében az alperesnek azt kellett volna bizonyítania, hogy a kárt a szálloda alkalmazottainak és vendégeinek körén kívül álló elháríthatatlan ok vagy a vendég maga okozta. Az eljárás során az alperes beismerte, hogy a parkoló őrzéséhez szükséges intézkedéseket nem tette meg, ezért nincs alap olyan következtetés levonására, hogy a gépkocsi eltulajdonítása elháríthatatlan volt.

Az elsőfokú bíróság azonban jogszabálysértően utasította el a kamatkövetelés egy részét. A Ptk. 360. §-ának (1) bekezdése szerint a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes, a (2) bekezdés pedig kimondja, hogy a kárért felelős személy helyzetére a szerződés teljesítésében késedelmes kötelezettre irányadó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a késedelmi kamat a késedelembe esés időpontjától kezdve jár és a fizetési kötelezettség akkor is beáll, ha a kötelezett a késedelmét kimenti. A kamatfizetési kötelezettség tehát objektív jogkövetkezmény, az esedékesség kezdő időpontjától való eltérésre a törvény a bíróságot nem hatalmazza fel. Téves tehát az elsőfokú ítélet abban a részében, amelyben a kamatfizetés kezdő időpontját nem a biztosítási összeg teljesítésének, tehát a felperes károsodásának időpontjával egyezően állapította meg.
A fenti indokok alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése értelmében hatályon kívül helyezte és a jogszabályoknak megfelelő új határozatként a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alkalmazásával az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatva a kamatfizetés kezdő időpontját a felperes keresetében és fellebbezésében foglaltak szerint módosította, egyebekben pedig helybenhagyta. (Legf. Bír. Pfv. V. 20.143/2007.)

Éttermi vendéglátás
A külföldi vendégek részére történő túlszámlázás már több nyugat-európai folyóiratban is megjelent, mely erősen hozzájárul az ország-imázs rombolásához. Előfordult több eset, amikor az ilyen magatartást tanúsító vendéglőt – legsúlyosabb szankcióval illetve – végleg bezárták . Több esetben előfordul ugyancsak, hogy az ételek minősége erősen kifogásolható, több esetben az alap egészségügyi normarendszernek sem felelnek meg a körülmények, és/vagy az ételek hűtésére, tárolására, elkészítésére, felszolgálására vonatkozó szabályokat sértik meg. A nyári táborok esetében évek óta visszatérő hazai probléma, mely több esetben bírsággal vagy végső szankcióként a tábor bezárásával járt együtt – tipikusan azután, hogy már több gyermek megbetegedett.

Hasonló probléma, hogy bizonyos ételek az erősen kockázatos kategóriába sorolható, különösen olyanok, melyeket adott esetben maradék ételekből is elő lehet állítani. Nem elhanyagolható, hogy több esetben a minőségi italok helyett – annak eredeti üvegében – kommersz italokat szolgálnak fel, természetesen az „eredeti” áron.

Másik oldalt nézve a fizetés nélkül távozó vendégek elsősorban nyári szezonban kerthelységekből kereket oldva okozhatnak kárt a vendéglátó részére. Hasonlóan a vendégek oldaláról jelenik meg a hangos, több esetben garázdaság törvényi tényállását kimerítő magatartás.

Példa jogeset
Joganyag: Étterem üzembentartója - ha ennek feltételei megvannak - teljes felelősséggel tartozik a látogató dolgának elveszéséből keletkezett kárért. Korlátozott mértékű felelősség csak a szállodákra nézve állhat fenn [Ptk. 468. § (1) és (2) bek., 471. §, Ptké. 66. §, 11/1974. (XII. 24.) BKM sz. r.].

A felperes az alperes által üzemben tartott étterembe magával vitte pézsma bundáját, amelyet a falon elhelyezett egyik fogásra akasztott fel. A bunda az ebéd ideje alatt ismeretlen körülmények között elveszett. A felperes 12 800 forint megfizetése iránt indított keresetet az alperes ellen. Az első fokú bíróság a Ptk. 471. §-ára hivatkozással az alperest 12 800 Ft megfizetésére kötelezte.

A másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét annyiban változtatta meg, hogy a marasztalási összeget 5000 forintra leszállította. Hivatkozott a Ptk. 468. §-nak (2) bekezdésére, valamint a Ptké. 66. §-ára s arra a következtetésre jutott, hogy az alperessel szemben 5000 forintot meghaladó kártérítést az adott esetben nem lehet érvényesíteni.

A másodfokú bíróság ítélete ellen emelt törvényességi óvás megalapozott. A jogerős ítélt helyesen állapította meg, hogy az éttermet üzemben tartók felelősségére a Ptk. 471. §-a szerinti eltérésekkel a szállodára vonatkozó felelősségi szabályokat kell alkalmazni. Eszerint az étterem üzembentartója felelős azért a kárért, amely a látogatót a dolgának elveszése folytán érte. A felelősség azonban csak az olyan dolgokra terjed ki, amelyet a látogatók a vállalat helyiségeiben rendszerint magukkal szoktak vinni, s ha a látogatók rendelkezésére megfelelő hely áll dolgaik megőrzésére, a vállalat csak az itt elhelyezett dolgokban esett kárért tartozik felelősséggel.

A Ptk. 468. §-nak (2) bekezdése szerint a szálloda felelőssége esetén jogszabály a kártérítés mértékét korlátozhatja. A Ptké. 66. §-ból egyértelműen kitűnik, hogy ez a korlátozás csak a Ptk. 468. §-nak (1) bekezdésén alapuló felelősségre vonatkozik. E rendelkezés szerint pedig a belkereskedelmi miniszter felhatalmazást kapott arra, hogy meghatározott szállodákra nézve a kártérítés felső határát ötezer forintnál magasabb összegben állapítsa meg. Ennek alapján jelent meg a 11/1974. (XII. 24.) BKM sz. rendelet, amely bizonyos szálloda kategóriákra vonatkozik. Ebből megállapítható, hogy a törvény csupán a szállodák felelősségét kívánta korlátozni.

A felelősségnek a fenti módon való szabályozásánál az a megfontolás vezette a jogalkotót, hogy a szállodákban a vendégnek rendszerint nagyobb lehetősége van arra, hogy dolgai felett felügyeletet gyakoroljon, illetőleg azokat oly módon helyezze el vagy adja át a szálloda alkalmazottainak, amely megfelelő biztonságot nyújt. Ilyen körülmények között indokolt a szálloda felelősségének korlátozása. Az étterem látogatója azonban rendszerint sokkal kevésbé képes dolgai felett a folyamatos felügyelet gyakorlására. Különösen áll ez arra az esetre, amikor az étterem fenntartója nem teremt lehetőséget a látogató dolgainak ruhatárban való elhelyezésére. Ilyen esetben viszont merőben indokolatlan lenne az étterem kártérítési felelősségének olyan összegre való korlátozása, amely a vendégek által rendszerint magukkal vitt dolgok értékének alatta marad.

Ettől függetlenül a törvényben foglalt korlátozások egyébként is figyelmen kívül maradnak, ha a vendég (látogató) bizonyítja, hogy a kártérítésre kötelezett nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható [Ptk. 468. §-nak (2) bekezdése, 471. §-nak (2) bekezdése]. A per adatai szerint a felperes károsodása nem kétséges. Az sem vitás, hogy olyan dolga veszett el, amelyet hasonló jellegű éttermekbe a látogatók rendszerint magukkal szoktak vinni. Tény az is, hogy étteremben a felperes bundájának megőrzésére megfelelő hely nem állt rendelkezésre. Az étterem oldalfalain elhelyezett fogasok ilyennek nem tekinthetők.

Az étterem, ahol a károsodás bekövetkezett, naponta 1500 személy étkezését látja el, s ott már korábban is történtek hasonló károsodások. A per adatai arra mutatnak, hogy a vendégeknek a hidegebb évszakokban nagyobb távolságról kell megközelíteniük az éttermet, így meleg felsőruha (télikabát, bunda) viselésére vannak utalva. Ilyen helyzetben pedig az alperes részéről lett volna az „általában elvárható” magatartás, hogy gondoskodjék a látogatók dolgainak megőrzésére alkalmas, megfelelő hely létesítéséről. Ezt azonban az alperes elmulasztotta. E mulasztását az sem menti, hogy - állítása szerint - a perbeli helyiséget csak bérli. Még kevésbé alkalmas az alperes felelősségének kimentésére az a körülmény, hogy az étteremben tábla hívta fel a vendégek figyelmét arra, hogy ruháikat csak a saját felelősségükre helyezhetik el a fogasokon. Az alperes ugyanis a jogszabályon alapuló felelősségét egyoldalúan nem zárhatja ki.

Az előadottak alapján a Legfelsőbb Bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, egyben az első fokú bíróság ítéletét helyben hagyta.

Utazási irodák
Gyakori probléma a tájékoztatás elmaradásából, vagy a nem kellően alapos és friss információkon alapuló félretájékoztatásból ered. Ebben a vonatkozásban tipikus, hogy újonnan átadott útszakaszok ismeretlenek, az úti célként megjelölt külföldi országban megváltozott fizetési feltételekről nincsenek megbízható ismeretek, a szálláshelyről elavult tájékoztatást nyújtanak, a fakultatív programok – melyek nem saját szervezésűek – teljes skáláját nem ismerik.

Ugyancsak probléma a külföldön rekedt utasok hazahozatala felszámolási eljárás alá került utazási iroda esetében, azonban ezt kívánta rendezni a vagyoni biztosítékkal kapcsolatos jogi szabályozás, melynek hatályba lépése óta az ezzel kapcsolatos visszaélések jelentős mértékben lecsökkentek.    

Példa jogeset /1/
Joganyag: Az együttműködési kötelezettség keretében az utazási irodát a „megközelítéssel” kapcsolatban terhelő tájékoztatás elmulasztásából eredő kártérítési felelősség megítélése [Ptk. 415. § (1) bek., 205. § (3) bek., 318., 339. § (1) bek., 355. § (1) bek.].

A peres felek között 1993. augusztus 5. napján létrejött utazási szerződés alapján az alperes kötelezte magát, hogy 1993. augusztus 15. és 24. napjai között az ausztriai St. Margareten faluban levő apartman-házban, a felperes és házastársa részére szállást biztosít. A helyet a felperes választotta ki az alperes által rendelkezésére bocsátott német nyelvű tájékoztató füzetből azzal a céllal, hogy onnan szabadságuk idején környékbeli autós kirándulásokat kívánnak tenni. Ezzel kapcsolatban megfizetett az alperesnek 18 400 Ft szállásköltséget. A helyszínre érkezve azt tapasztalta, hogy a kiválasztott apartman nem St. Margareten belterületén, hanem attól kb. 6-8 km távolságra helyezkedik el, és egy kaviccsal burkolt hegyi úton közelíthető meg. A felperes megkísérelte az oda való feljutást, de ennek során gépkocsija megcsúszott, illetőleg megsérült, ezért úgy döntött, hogy inkább a faluban tölti az éjszakát. Másnap telefonon kérte az alperestől, hogy az említett hiányosságok miatt biztosítson számára másik szállást, erre azonban az alperes határozott választ nem adott. Emiatt házastársával együtt hazautazott. Ezt követően keresetében 100 000 Ft kártérítésnek a megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Követelését az utazási iroda hibás teljesítésére alapította, melynek alapján a kifizetett szállásdíj visszatérítése, valamint a gépkocsiban keletkezett kára megtérítése és nem vagyoni kártérítés fizetése iránt támasztott igényt.

A másodfokú bíróság az alperes fellebbezése és a felperes csatlakozó fellebbezése folytán meghozott jogerős ítéletével az elsőfokú bíróság keresetnek részben helyt adó döntését megváltoztatta, és a felperes keresetét teljes terjedelmében elutasította. A lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján úgy foglalt állást, hogy az alperes a megállapodásból reá hárult kötelezettségeit szerződésszeren teljesítette. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a felperes a megrendelt szolgáltatásokat saját elhatározásából nem vette igénybe, így az alperes a díj leszállítására vagy visszafizetésére nem kötelezhető.

A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, tartalmilag az ítélet hatályon kívül helyezése és a kereset teljes terjedelmében történő teljesítése iránt. Kifejtette, hogy az alperesnek a szálláshelyet St. Margareten belterületén kellett volna biztosítania, és annak olyan megközelítési lehetőséggel kellett volna rendelkeznie, amilyenre az autótérkép tájékoztatása alapján azon a helyen számítani lehetett. Hangsúlyozta, hogy egy utazási irodától elvárható lett volna, hogy ezeket a körülményeket ismerje, és ügyfeleivel az utazás megkezdése előtt közölje. Sérelmezte, hogy az alperes még annak az összegnek a kifizetésétől is elzárkózott, amit az osztrák partner a szállás igénybevételének elmaradása miatt visszatérített. Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.

A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a peres felek hozzájárulása alapján a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése értelmében tárgyaláson kívül bírálta el, amelynek során megállapította, hogy az - az alábbiak szerint - alapos. A felperes a rendkívüli perorvoslatát megalapozó jogsértést - érvelése tartalmát tekintve - az utazási irodától elvárható, szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettség téves megítélésében jelölte meg [Pp. 270. §-ának (1) bekezdése]. Ezért a jogerős ítélet kizárólag ebben a keretben volt felülbírálható [Pp. 275. §-ának (2) bekezdése]. A perben nem vitás tényállás szerint a felek között 1993. augusztus 5. napján a Ptk. 415. §-ának (1) bekezdése által szabályozott utazási szerződés jött létre. Ebben az alperes arra kötelezte magát, hogy 1993. augusztus 15-24. napjai között a felperes és házastársa részére szállás biztosít az ausztriai St. Margareten faluban található szálláshelyen. Ennek kiválasztása úgy történt, hogy a felperes az autótérkép, valamint az alperes által rendelkezésére bocsátott német nyelvű tájékoztató alapján ezt találta a legkedvezőbbnek nyári szabadságukra tervezett környékbeli kirándulásaik kiindulópontjául.

A Ptk. 205. §-ának (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről. A törvény idézett rendelkezéséből az alperesre - mint utazási szerződések kötésével üzletszeren foglalkozó irodára - olyan kötelezettség hárult, hogy a fenti szálláshellyel kapcsolatban, még annak kiválasztása előtt, közöljön a felperessel minden olyan körülményt, amely annak igénybevétele szempontjából jelentős. Ez kiterjedt egyebek között arra is, hogy hozza ügyfele tudomására a kiválasztott panzió belterületi vagy külterületi fekvését és annak a térképen jelzett minőségű utaktól esetlegesen eltérő megközelítési lehetőségét is. Az alperesnek a felperest kiszolgáló alkalmazottja azonban tanúvallomásában elismerte; maga sem tudta, hogy a St. Margareten faluban 6. szám alatt található szálláshely lakott területen kívül helyezkedik el, és egy nehezen járható, zúzott kővel borított úton érhető el.

A törvény idézett rendelkezéseinek, valamint a most megállapított tényeknek az egybevetéséből az következik, hogy az alperes az 1993. augusztus 5. napján létrejött utazási szerződéssel kapcsolatban a jogszabály alapján őt terhelő tájékoztatási kötelezettségének nem tett eleget és ebből a felperesnek kára keletkezett azáltal, hogy a biztosított szálláshelyet nem foglalta el, majd az alperes telefonon adott, bizonytalan válaszai miatt utazását megszakította, és hazautazott. A Ptk. 318. §-ára figyelemmel alkalmazandó 339. §-ának (1) bekezdése szerint: aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A Ptk. 355. §-ának (1) bekezdése előírja, hogy a kárért felelős személy köteles az eredeti állapotot helyreállítani, ha pedig az nem lehetséges, vagy a károsult azt alapos okból nem kívánja, köteles a károsult vagyoni és nem vagyoni kárát megtéríteni. Az alperes a fent vizsgált tájékoztatási kötelezettség elmulasztásának jogkövetkezményeként az idézett szabályok szerint köteles megtéríteni a felperes azzal oki összefüggésben álló kárát.

A felperes megalapozottan hivatkozott arra, hogy az alperes magatartására visszavezethető ok miatt nyári szabadságát nem tölthette el az általa tervezett módon és ezáltal a külföldi utazás élményeinek, a vele járó kikapcsolódásnak és szórakozásnak, valamint munkavégző képessége megújításának elmaradásával őt nem vagyoni kár is érte. Ennek összegét az elsőfokú bíróság a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében biztosított mérlegelési jogkörében eljárva, helyesen határozta meg 60 000 Ft-ban. A keletkezett vagyoni kár összegét illetően, a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése érelmében a bizonyítás kötelezettsége a felperest terhelte. Akkor sem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor úgy foglalt állást, hogy ezzel kapcsolatban az alperesnek átadott 18 400 Ft-on túlmenően egyebet nem tudott kétséget kizáró módon igazolni. A Ptk. 359. §-ának (1) bekezdésében írott általános kártérítés megítélésére pedig kizárólag abban az esetben kerülhetne sor, ha a kár mértéke, annak jellegére, természetére figyelemmel nem volna pontosan kiszámítható. Nem alkalmazható azonban akkor, ha a kár összege azért nem határozható meg, mert a felperes erre vonatkozó bizonyítási kötelezettségének nem tud eleget tenni.

A perben nem nyert bizonyítást olyan körülmény, amelyre tekintettel a felperes - a kárenyhítési kötelezettsége keretében - köteles lett volna elfogadni a számára biztosított szálláshelyet is. A Legfelsőbb Bíróság értékelte ennek kapcsán azt az alperes által beismert tényt, hogy az osztrák szállásadó a felperes lemondását valójában elfogadta, mert a részére kifizetett szállásdíjat az utazási irodának visszautalta. Az alperes azonban ennek megtartására jogosító érvényes jogcímmel nem rendelkezik. A kifejtettek eredményeként a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alkalmazásával a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és helyette a jogszabályoknak megfelelő határozatot hozva az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. (Legf. Bír. Pfv. VIII. 23.243/1996. sz.)

Példa jogeset /2/
Joganyag: Utazási szerződés alapján az utazási iroda megtérítési igény nélkül - kifejezett kötelezettségvállalás hiányában - nem köteles viselni az érdekkörén kívül álló eseményekkel kapcsolatban felmerült többletköltségeket [Ptk. 415. § (1) bek., 328. § (1) és (3) bek., 329. § (3) bek., 479. § (1) bek., 11/1978. (III. 1.) MT r. 5. §.].

Az ítélet az alpereseket arra kötelezte, hogy személyenként fizessenek meg a felperesnek 27 000 forintot, ennek 1992. november 28-tól járó évi 20%-os kamatát. Az ítélet indokolása szerint a társasutazáson részt vevő utasokat köztük az alpereseket is rablótámadás következtében felmerült többletköltségek semmiképpen nem olyan kiadások, amelyekén a felek által megkötött utazási szerződés értelmében az utazási iroda tanoznék helytállni. A többletköltségek viselésére az utazási csoport tagjai az alperesekkel együtt kötelezettséget vállaltak, az eredeti jármű helyett repülőt vettek igénybe, és maguk is átköltöztek másik szállodába stb. Az a körülmény pedig, hogy a felperes - mint az utazási iroda által megbízott csoportvezető - a rendkívüli kiadások fedezésére az utazási irodától elszámolásra átvett összeggel úgy számolt el, hogy az alperesek teljesítése hiányában a saját pénzéből 54 000 forintot az utazási irodának befizetett. Ez a felperes döntési jogkörébe tanozott, és az utazási iroda éppen erre tekintettel engedményezte a követelését a felperesre. Az alperesek ezért alaptalanul állítják, hogy felperessel nem állnak jogviszonyban. A felperes a Ptk. 479. §-ának (1) bekezdése alapján jogosult költségei megtérítését követelni. A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, az elsőfokú ítélet megváltoztatása és a kereset elutasítása érdekében jogszabálysértésre hivatkozással - az alperesek felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő. Álláspontjuk szerint a felperessel semmilyen jogviszonyban nem álltak, az utazási irodával kötött szerződéses kapcsolat alapján pedig a felperes nem jogosult semmilyen általa előlegezett költséget az alperesekre terhelni. A Ptk. 479. §-ának (1) bekezdése alapján tehát az alperesek marasztalása nem volt indokolt. Az utazási iroda a követelést nem engedményezte a felperesre, és a per adatai alapján az sem tisztázott, hogy a felperes milyen kiadásokat fedezett, és azok milyen költségkihatással jártak. A jogerős ítélet ezért a Pp. 164. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat is sérti.

A felperes a jogerős ítélet hatályban való fenntartását kérte. A felülvizsgálati kérelemben állított jogszabálysértést a jogerős ítélet nem valósította meg. A Ptk. 415. §-ának (1) bekezdése értelmében utazási szerződés alapján a vállalkozó utazási iroda köteles a szerződésben meghatározott utazásból, az út egyes állomásain való tartózkodásból és az ezzel összefüggő részszolgáltatásokból álló szolgáltatást teljesíteni, a megrendelő pedig köteles a díjat megfizetni. Az utazási szerződés részletes szabályait keretbe foglaló 11/1978. (III. 1.) MT rendelet (R.) 5. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig az utazási iroda felel a szerződésben vállalt szolgáltatások teljesítéséért. A Ptk. 415. §-ának (1) bekezdése, valamint az R. nem tartalmaz olyan szabályt, amely szerint az utazási iroda megtérítési igény nélkül köteles viselni az utazás során váratlan események hatására felmerült és az utazási iroda érdekkörén kívül álló eseményekkel kapcsolatos többletköltségeket. Erre vonatkozó kötelezettségvállalást az alperesek által megkötött utazási szerződés sem tartalmazott.

A per adatai szerint az alperesek által igénybe vett utazás során a csoport tagjait fegyveres támadás érte, amelynek következtében több utas az úti okmányait és készpénzét is elvesztette. A csoport tagjai közös elhatározásból más szállodába költöztek, és más utazási eszközt vettek igénybe, mint az az utazási program szerint őket megillette. A per adatai igazolták, hogy a csoportot tagjai közös megegyezés alapján vették igénybe a többletköltséggel járó szolgáltatásokat, hogy ez által csökkentsék a csoport tagjait ért fegyveres támadásból adódó hátrányokat. A csoport tagjai arra is kötelezettséget vállaltak, hogy a többletköltségeket az utazási iroda képviseletében eljáró felperesnek megtérítik.

Az utazási iroda perben tett nyilatkozata, valamint a felperes által csatolt okiratok alapján megállapítható volt, hogy az utazási iroda az utazási szerződés teljesítése során felmerült és a felperes által viselt többletköltségeket a köztük fennállott elszámolási viszony alapján a felperesre engedményezte, ezért a Ptk. 328. §-ának (1) és (3) bekezdése alapján a felperes az alperesekre eső többletköltségeket jogosult volt a perben az alperesekkel szemben a saját személyében érvényesíteni. A többletköltségek felmerülésének ténye és azok összege a perben kihallgatott tanúk vallomása alapján megnyugtatóan tisztázott volt, ezért az alperesek a felülvizsgálati kérelmükben alaptalanul állították, hogy az eljárt bíróságok a nélkül hoztak velük szemben marasztaló ítéletet, hogy a követelés összegét megnyugtatóan tisztázták volna. A Ptk. 329. §-ának (3) bekezdése értelmében a kötelezett az engedményessel. szemben érvényesítheti azokat a kifogásokat, és beszámíthatja azokat az ellenköveteléseket is, amelyek az engedményezővel szemben az értékesítéskor már fennállt jogalapon keletkeztek. Az alperesek a felülvizsgálati kérelmükben azt állították, hogy az utazási irodával szemben a szolgáltatások fogyatékossága miatt beszámítási igényük volt. Az alperesek azonban a Ptk. 329. §-ának (3) bekezdése alapján a felperessel szemben a perben igényt nem érvényesítettek, hanem a fellebbezésükben is csak azt állították, hogy az utazási iroda ellen külön pert kezdeményeztek. Az alperesek ezért a felülvizsgálati kérelmükben alaptalanul állították, hogy a jogerős ítélet jogszabálysértően mellőzte az utazási irodával szemben fennálló igényeik elbírálását.

A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Ptk. 474. és 415., valamint 479. §-aiban foglalt rendelkezések megsértését nem látta fennforogni, és nem állapította meg a Pp. 164. §-ának (1) bekezdésben írt eljárási szabályok megsértését sem. Ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a hatályában fenntartotta, és a 275/B. §-a, valamint a 78. § (1) bekezdése alapján az alpereseket kötelezte a felperes felülvizsgálati eljárásban felmerült perköltségének a megfizetésére. (Legf. Bír. Pfi . IV. 22. 524/1994. sz.)

Egyéb intézmények
Példa jogeset /1/
Joganyag: Ha a fürdő üzemeltetője a vendégek értékeinek megőrzésére fokozott biztonsági őrizetet lehetővé tévő értékmegőrzőt tart fenn és a vendég a gépjármű indítókulcsát nem az értékmegőrzőbe helyezi el, hanem az öltözőszekrényben hagyja, a fürdő üzemeltetője mentesül a fokozott felelősség alól a gépjármű ismeretlen tettes általi eltulajdonításból eredő kárért (1959. évi IV. törvény 340. §, 467. §, 471. §).

Az irányadó tényállás szerint 2003. április 19-én a felperes családjával együtt meglátogatta az alperes által üzemeltetett barlangfürdőt. Személygépkocsiját a fürdő mellett lévő parkolóban hagyta, a fürdőbe bevitt ingóságait pedig öltözőszekrényben helyezte el. Percekkel azt követően, hogy fürödni ment, a lezárt öltözőszekrényt ismeretlen személyek felfeszítették, a felperes kabátzsebéből a gépjármű indítókulcsát magukhoz vették, majd annak segítségével a gépjárművet az abban lévő 428 000 Ft értékű ingósággal együtt eltulajdonították.

A felperes keresetében az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 471. § (1) bekezdés, valamint a Ptk. 318. § (1) bekezdés alapján alkalmazandó Ptk. 339. § (1) bekezdés alapján összesen 2 040 950 Ft és ennek kamatai tekintetében kérte az alperes marasztalását. A 2 040 950 Ft tőkeösszegen belül 1 612 950 Ft-ban jelölte meg a gépkocsi elvesztése miatt őt ért - CASCO biztosítás alapján meg nem térült - kár összegét. Az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság 16. sorszámú közbenső ítéletében megállapította, hogy az alperes kártérítési felelőssége a 2003. április 19-én felperest ért kár tekintetében fennáll. Az ítélet szerint az indítókulcs a Ptk. 471. § (1) bekezdésében meghatározott vagyontárgynak minősült, de nem olyannak, melyet a látogatóknak - a jelenlegi életkörülmények mellett - értékmegőrzőben kellene elhelyezniük, a perbeli öltözőszekrény azonban nem volt alkalmas az indítókulcs megőrzésére. A zárszerkezet gyorsan feltörhető volt, az öltözőben szolgálatot teljesítő két alkalmazott a feltörést nem is észlelte, csak az öltözőszekrény nyitott ajtaját vette észre. Az alperes ugyan hangosbemondón közölte, hogy a perbeli öltözőszekrény nyitott állapotban van, a közleményt a barlangfürdő egyes részein érteni, illetve értelmezni nem lehetett. Bár 100%-os lefedettséggel biztonsági kamerák működtek az öltözőszekrényeknél is, a monitorok folyamatos figyelésére az alperes külön munkakört nem rendszeresített, így a videokamerák csak az elkövető azonosításában jelenthettek - elvileg - segítséget. Az alperes nem tudta bizonyítani, hogy a kárt saját alkalmazottainak és vendégeinek körén kívül eső elháríthatatlan ok, vagy legalább részben a felperes okozta volna, így kártérítési felelőssége alól a Ptk. 467. § (1) bekezdése szerint nem mentesülhet.
A jogerős ítélet szerint az alperes ugyan állította, hogy - a korábban történt hasonló káreseményekre tekintettel - a perbeli esemény előtt biztonsági rendszerét megváltoztatva a fürdőszolgáltatóknál általában alkalmazott biztonsági rendszert épített ki, de mégsem lehet megállapítani, hogy kellő hatékonysággal szervezte volna meg vagyonvédelmét. A bekövetkezett káresemény bizonyítja, hogy az öltözőszekrények rövid idő alatt feltörhetők voltak, a videokamerák üzemeltetése pedig azért nem volt alkalmas eszköz az elkövetők elriasztására, mert a közvetített képeket nem figyelte alkalmazott. Egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósággal abban, hogy a gépkocsi indítókulcsa nem értéktárgy volt, hanem a fürdőbe rendszerint bevitt használati tárgynak minősül. E vonatkozásban az alperes kártérítési felelősségét azért állapította meg a lopást elkövető személlyel közösen okozott kárért, mert a kárhoz vezető ok-folyamatban mulasztásával, - a vagyonvédelem nem kellő hatékonyságú megszervezésével - közrehatott. Miután azonban álláspontja szerint a jogalap tekintetében aggálytalanul csak a gépkocsi eltulajdonítása körében lehetett állást foglalni, a gépkocsiban volt ingóságok tekintetében újabb eljárásban kell az elsőfokú bíróságnak jogalap és összegszerűség kérdésében is döntést hoznia.

Az alperes felülvizsgálati kérelmét a következőkkel indokolta: Az indítókulcs bár a fürdőbe rendszerint bevitt dolognak minősül, az értéket is képvisel, erre tekintettel a Ptk. 471. § (1) bekezdés b) pontjában írtakat is alkalmazni kell. Önmagában a káresemény bekövetkezése nem bizonyítja, hogy az alperes mulasztást követett volna el, azaz hogy vagyonvédelme ne lett volna megfelelő. Az öltözőszekrény csak a ruhák biztonságos megőrzésére szolgál, ezért zárja is egyszerűbb megoldású. Nem az a cél, hogy széfként szolgáljon, mert erre a biztonsági fokozatot az értékmegőrző biztosítja. Az öltözőszekrények zárhatóságával, megfelelő értékmegőrző kialakításával és a kamerarendszer 100%-os kiépítésével az alperes kielégítő vagyonvédelmi rendszert alakított ki. A kamerafelvételeket figyelő munkavállaló, illetve a szekrények között járó munkavállalók már nem jelentenek kijátszhatatlan védelmet, figyelmük ugyanis elterelhető, megtéveszthető. Valóban történt korábban egyetlen, a perbeli eseményhez hasonló káresemény, de a két ügy nem hasonlítható össze. A korábbi ügyben azt állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a helyiség őrzése nem volt megfelelő, az értékőrző szekrény nem volt alkalmas a biztonsági őrzésre, és a vagyonbiztonság körében fennálló hiányosságokat kihasználva tudta eltulajdonítani az elkövető az öltözőszekrényben lévő ingóságokat. Ezért állapította meg ebben az ügyben a Legfelsőbb Bíróság, hogy nincs helye a Ptk. 467. és 471. §-ai alkalmazásának, a felróhatóságon alapuló kárigényt a Ptk. 339. §-a alapján kell elbírálni. Jelen esetben azonban nem állapítható már meg a vagyonvédelem körében hiányosság, mert a felperes a vagyonvédelmi rendszert kiegészítette, átalakította, „mind az értékmegőrzőt tekintve, mind a kamerarendszert tekintve”. A fürdőhelységbe be nem vitt dolgokra, mint amilyen a gépjármű is, nem lehet alkalmazni a Ptk. 467. 471. §-ában írtakat. Ilyen esetben a Ptk. 339. § alkalmazásának van helye, e jogszabályhely alapján pedig a károkozó kimentheti felelősségét. Az alperes az általában elvárhatónál többet tett meg az adott helyzetben nem volt általában elvárható, hogy az öltözőszekrényeket ugyanolyan biztonsági zárral lássa el, mint az értékmegőrző szekrényeket, illetve, hogy minden személyt munkavállalóval őriztessen. Önmagában a káresemény bekövetkeztéből nem lehet arra következtetni, hogy a vagyonvédelem hatástalan volt.

A felperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő. A felülvizsgálati kérelem alapos. A szállodát a Ptk. 467. §-ában meghatározott feltételek szerint felelősség terheli a szállodába bevitt értéktárgyakért, értékpapírokért és készpénzért, illetve valamennyi oda bevitt egyéb dolgokban bekövetkezett kárért, e szabályokat azonban a fürdők esetében a Ptk. 471. §-ában írt eltérésekkel kell alkalmazni.

A Ptk. 471. § (1) bekezdés a) pontja egyik eltérésként fogalmazza meg, hogy a fürdők felelőssége csak olyan dolgokra terjed ki, melyeket a látogatók a fürdőben rendszerint magukkal szoktak vinni. Helyesen állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a gépkocsi indítókulcsa ilyen ingóságnak minősült. A gépjárművel való közlekedés Magyarországon általánosan elterjedt, és nem vitatható, hogy a szállodából családjával együtt gépkocsival érkező felperesnek szüksége volt a fürdő megközelítéséhez gépjárművének használatára. Miután a személygépkocsit a fürdő melletti parkolóban elhelyezte, a gépkocsi indítókulcsát nem hagyhatta a gépkocsiban és nem vihette magával a medencébe sem, a fölött pedig nem tudott állandó felügyeletet gyakorolni a fürdő igénybevétele során. Mindezekből az következik, hogy bár a fürdő igénybevételéhez nem volt feltétlenül szükség arra, hogy a gépkocsi indító kulcsát mint a gépkocsi tartozékát a felperes a fürdőbe bevigye, az indítókulcs a Ptk. 471. § (1) bekezdés a) pontja szerinti ingóságnak minősült. A fürdő fokozott kártérítési felelősségét korlátozó szabályt tartalmaz a Ptk. 471. § (1) bekezdés b) pontja is, mely kimondja, hogy ha megfelelő hely áll a látogatók rendelkezésére dolgaik megőrzése céljából, a vállalat csak az itt elhelyezett dolgokban esett kárért tartozik a Ptk. 467. § (1) bekezdésében írt korlátozott kimentési lehetőségű felelősséggel. E szabály szerint a fokozott felelősség csak a gépjármű kulcsára vonatkozhat, mert csak ez minősül a fürdő területére bevitt tárgynak. A kulcs elhelyezésével a gépjármű nem kerül a fürdő őrizetébe, tehát annak eltulajdonításáért csak az általános felelősségi szabályok szerint felel. A gépjármű eltulajdonításából eredő kártérítési felelőssége körében - a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdésére tekintettel - nemcsak azt kell vizsgálni, hogy az alperes a vagyonvédelmet elvárható módon megszervezte-e, hanem azt is, hogy a károsult a kár elhárítása, illetve csökkentése érdekében úgy járt-e el, ahogyan az adott helyzetben általában elvárható.

A perbeli gépjármű 6 millió forintot meghaladó értéket képviselt ellopásakor, tehát a perbeli indítókulcs egy kiemelkedő értékkel bíró gépkocsi eltulajdonításának eszközéül szolgált, amelyet még a mellé helyezett forgalmi engedély is megkönnyített. A fürdő részéről az adott helyzetben általában elvárható volt, hogy az indítókulcs vonatkozásában - mint ahogy például adott esetben egy bankkártya vonatkozásában is - megteremtse a biztonságos őrzés feltételeit. Az alperes a fürdővendégek dolgainak megőrzése céljából - figyelemmel azok értékére - öltözőszekrényeket rendszeresített és értékmegőrzőt üzemeltetett, ezek biztonsági fokozata felismerhetően eltérő volt. Míg a ruházat megőrzésére kulccsal zárható szekrény és személyzet alkalmazása is megfelelő, addig a lakás, vagy indítókulcs esetén, melyek lehetővé teszik a behatolást, vagy az eltulajdonítást, nem lehet megőrzésre alkalmas helynek tekinteni az öltözőszekrényt, mely ugyan kulccsal zárható volt, de zárja egy másodperc alatt feltörhető anélkül, hogy ezt bárkinek észlelnie kellett volna. Az öltözőhelyiséget ugyanis, - melyben 1000 szekrény volt - és melyben egyszerre több ember öltözködött, hangoskodott, két járkáló alkalmazott felügyelte, akik figyelmét a gyakran információkat kérő vendégek könnyen el tudták terelni, a videokamerák által közvetített képek pedig - mivel senki nem végezte azok folyamatos figyelését - szintén nem voltak alkalmasak a feltörések megakadályozására. Az alperes viszont működtetett külön értékmegőrzőt is, amely alkalmas helynek minősül az értékesebb vagyontárgyak, így a nagy értéket képviselő autó indítókulcsának őrzésére. Az értékmegőrző külön helyiségben volt, amelyben csak az ügyeletes műszakvezető tartózkodhatott, aki trezorba helyezte el a vendég által átadott értékeket, melynek kulcsát a vendég csuklójára csatoltan viselhette a fürdés során. Az értékmegőrző létezéséről a vendégek a kifüggesztett tájékoztatóból tudomást szerezhettek, és a felperes sem vitatta, hogy az értékmegőrzőről tudott. A felperes számára tehát a fürdő területén megfelelő hely állt a rendelkezésére a gépjármú indítókulcsának a megőrzése céljából. Azonban úgy vélte, hogy az öltözőszekrény is megfelelően biztosítja az indítókulcs biztonságos őrzését. A felperes természetesen nem volt köteles az indítókulcsot az értékmegőrzőbe tenni, de azzal, hogy nem vette igénybe a fokozott biztonsági őrizetet biztosító elhelyezési lehetőséget, az alperes a fokozott felelősség alól mentesült a Ptk. 271. §-a (1) bekezdése szerint, és a gépjármű eltulajdonítása miatt a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdésére tekintettel sem terheli felelősség.

Helyesen hivatkozott tehát a felülvizsgálati kérelem arra, hogy az alperes - szemben a jogerős ítéletben írtakkal - kellő hatékonysággal szervezte meg az indító kulcs mint értéket képviselő vagyontárgy védelmét, és mivel a felperes nem helyezte el a megfelelő helyen - az értékmegőrzőben - az indítókulcsot, az alperest az indítókulcs, illetve a gépkocsi elveszése miatt kártérítési felelősség nem terheli. Az indítókulcs eltulajdonítását követően sem volt megállapítható az alperes terhére olyan mulasztás, amely okozati összefüggésbe hozható a gépjármű eltulajdonításával. A tanúvallomásokból tényként állapítható meg, hogy amikor az alperes alkalmazottja az öltözőszekrény nyitott állapotát észlelte, a hangosbemondó útján az öltözőszekrény kulcsának birtokosát többször felhívta, hogy jelentkezzék. Amennyiben a hangosbemondó a felperes számára nem volt érthető, elvárható lett volna, hogy a felhívás tartalmáról meggyőződjék, mivel közismert, hogy a hangosbemondót a látogatókat érintő ügyekben veszik igénybe. A rendőrség azonnali értesítésének elmaradása sem tekinthető kárfelelősséget megállapító mulasztásnak, egyrészt nem bizonyítható, hogy ezzel a kár megelőzhető lett volna, vagy megtérült volna, másrészt a károsult döntheti csak el, hogy kíván-e büntetőfeljelentést tenni.

Mindezekre tekintettel azt kell megállapítani, hogy a jogerős ítélet az alperes kártérítési felelősségét kiragadott tényállási elemek értékelése mellett, az értékmegőrző létesítésének figyelmen kívül hagyásával, okszerűtlenül és a Ptk. 471. § (1) bekezdés b) pontjába ütközően állapította meg. A Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hozott a jogszabályoknak megfelelő új határozatot, amelyben a jogerős határozatnak a személygépkocsi eltulajdonításából eredő kártérítési felelősség megállapítását helyben hagyó rendelkezés hatályon kívül helyezte, az elsőfokú ítéletet ebben a részében megváltoztatta, és a keresetet elutasította. A rész- illetve a közbenső ítélet hatályon kívül helyező rendelkezése ellen a Pp. 270. § (1)-(2) bekezdésére figyelemmel nincsen helye, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság nem érintette (BH1995. 236.). (Legf. Bír. Gfv. IX. 30.077/2008.)

Példa jogeset /2/
Joganyag: Iskolai és turisztikai célú közös beruházás szavatossági és garanciális szabályairól, teljesítési nehézségeiről.

A peres felek közös beruházásában 1997-1998. évben épült egy olyan létesítmény, amelyben általános iskola és apartmanok kerültek kialakításra. A kivitelezésre vonatkozó építési szerződést az alperes kötötte a beavatkozóval. Az iskola funkciójú épületrésztől teljesen elkülönítetten, a tetőtérben került kialakításra az öt apartman, amelyek tárgyában a felek között vita alakult ki. A vitás kérdések rendezésére 1998. október 14-én két megállapodást kötöttek. Egyrészt a felperes részére az apartmanokra 50 évre szóló használati jogot alapítottak; másrészt megegyeztek abban, hogy felkérnek egy független műszaki építési szakértőt az apartmanok műszaki átvételének ellenőrzésére, és a „szakértő által esetlegesen megállapított hibák kijavításának feladata és költsége az Önkormányzatot terheli". A felperes már akkor jelezte, hogy az iskola és az apartmanok közötti hangszigetelés nem megfelelő, amíg az nincs megoldva, addig az alperest terheli mindazon kár, elmaradt haszon, amely a vendégek tervezett idő előtti távozásából, vagy elmaradásából adódik.

A beavatkozó a kivitelezésért egy év garanciát vállalt, de a megbízott szakértő által feltárt hibákat maradéktalanul nem javította ki. Hiba mutatkozott a padlóburkolatban, az egyes helységek tapétázásában, a nyílászárók festésénél, illesztésénél, az eresz és oromdeszka mázolásánál, valamint a lépcsőkorlátok és csőátvezetések kivitelezésénél. A felperes az épületet az átvétel elején próbálta hasznosítani, a közeli Gyógyfürdő lehetővé tette volna az idegenforgalmi célú hasznosítást is, de állítása szerint az építési hiányosságok és a hangszigetelési hibák miatt erre nem kerülhetett sor. A későbbiekben az apartmanokat nem használta, így a használaton kívüliségből jelentős állagromlás következett be.

A felperes módosított keresetében az építési hibák javítási költségeként 5.250.000 forint és ennek 2004. május 1. napjától járó kamata, az apartmanok kiadásából elmaradt haszna címén pedig - 1998. szeptember 1-től 2004. március 31-ig terjedő időre - 13.365.000 forint és ennek 2001. június 1. napjától járó törvényes mértékű késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes ellenkérelme a kereset teljes elutasítására irányult.

Az elsőfokú bíróság - a másodfokú bíróság által helybenhagyott - ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 9.202.260 forintot, és ebből 4.875.000 forint után 2004. május 1. napjától, míg 4.327.260 forint után 2001. június 1. napjától járó késedelmi kamatát. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította. A hatályon kívül helyezést követő megismételt eljárásban széleskörű bizonyítást folytatott le. A felperest kár érte az ingatlan apartman részeinek idegenforgalmi hasznosítása elmaradásából, amelyet a szakértők becsléssel tudtak megállapítani. A G. Általános Iskola 2007. július 30-ával jogutód nélkül megszűnt, az épület kihasználatlanná vált, ezáltal a hangszigetelési munkák elvégzésére való kötelezés oka fogyottá vált.

A másodfokú bíróság az alperesnek a kereset elutasítására irányuló fellebbezését alaptalannak találta. A fellebbezésre figyelemmel kifejtette, hogy a felek között létrejött vegyes tartalmú megállapodás alapján az alperest a felperessel szemben szavatossági felelősség valóban nem terhelte, de a felek 1998. október 14-én a Ptk. 240. § (3) bekezdése szerinti egyezségnek minősülő megállapodásokat kötöttek. Ebben rendezték a felperesnek az apartmanokra vonatkozó jogosultságát, és a kivitelezés minősége körében kialakult vitájukat. Az alperes kötelezettséget vállalt a kivitelezési hibák kijavítására, illetve a hangszigetelés megjavítására. A Ptk. 200. § (1) bekezdése lehetőséget adott a fenti megállapodás megkötésére, a felperes pedig a Ptk. 198. § (1) bekezdése alapján alappal követelhette az alperesi kötelezettségek teljesítését.

A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság álláspontjával az elmaradt haszon megtérítése tárgyában hozott ítéleti rendelkezés vonatkozásában is. Miután a kivitelezés minőségének megítélése műszaki és nem turisztikai szakértői kérdés, ezért helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy az apartmanok magasabb minőségi követelményeket nem elégítettek ki, így fizetővendéglátás céljára nem voltak alkalmasak. A felperes oldalán nem állapítható meg a kárenyhítési kötelezettség megsértése, mert hosszú ideig bizonytalan volt az apartmanok jogi sorsáról, a kijavítással kapcsolatban is egyeztetések folytak, ezért nem volt elvárható tőle a saját költségén történő kijavíttatás. Nem kifogásolható az sem, hogy az idegenforgalmi szakértő konkrét adatok hiányában becslést alkalmazott.

Az alperes a jogerős ítélet megváltoztatása és a kereset teljes elutasítása érdekében terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint a jogerős ítélet által megsértett jogszabályok a következők: Ptk. 198. § (1), 200. § (1), 339. § (1), 359. § (1), valamint a Pp. 206. § (1) és (3) bekezdése. Elsősorban azt vitatta, hogy az alperes 1998. október 14-én vállalkozási jellegű kötelezettséget, vagyis a felperes által számon kérhető kijavítást vállalt volna; így vitatta azt a megállapítást is, hogy az alperes a fenti megállapodást megszegte, és szerződésszegésével a felperesnek kárt okozott. Utalt a másodfokú bíróság korábbi hatályon kívül helyező végzésében foglaltakra, szerinte a megismételt eljárásban az alperesi felelősségre vonatkozóan több bizonyíték nem merült fel. Hangsúlyozta, hogy törvényen alapuló szavatossági kötelezettség nem terheli, az alperes nem volt építési vállalkozó. Hivatkozott arra is, hogy a felperes a birtokbavételkor - illetőleg a megállapodás megkötésekor - ismerte az épület hiányosságait, ezért a felelőssége a Ptk. 305. §-ának (3) bekezdésében foglaltak alapján is kizárt. A hibás teljesítés tényét azzal kívánta cáfolni, hogy a kivitelezés teljes egészében a terveknek megfelelően történt, ennek bizonyítéka a használatbavételi engedély is. Az iskolai zajjal kapcsolatosan előadta, hogy pl. nyáron egész nap csend volt, így a gyermekzsivaj a felperes vendégeit nem zavarta volna. A felperes tisztában volt azzal, hogy a tervezett épületben az iskola és az apartmanok együtt fognak működni. Az alperes megismételte azon korábbi álláspontját, hogy a szakértő által leírt hiányosságok a felperes rendeltetésellenes használatával függnek össze. Kérte figyelembe venni a turisztikai szakértő kiegészítő szakvéleményében foglaltakat, amelyek az alperesi védekezést támasztották alá.

A felülvizsgálati kérelem nem alapos, a jogerős ítélet a kérelemben megjelölt okokból nem jogszabálysértő. A felülvizsgálati eljárás eredményeként azt lehetett megállapítani, hogy a perben eljárt bíróságok a Ptk. szerződésre vonatkozó általános szabályainak - a 198. § (1), és 200. § (1) bekezdésének - megsértése nélkül állapították meg az alperesnek az 1998. október 14-i megállapodásból származó kötelezettségeit, azaz a felek szerződésének tartalmát. A „Megállapodás" 3. pontjában foglalt azon mondat, hogy „a szakértő által megállapított hibák kijavításának feladata és költsége az Önkormányzatot terheli" másként nem értelmezhető, mint ahogyan azt a bíróságok értelmezték, vagyis akként, hogy az alperes felelősséget vállalt a kijavítás - esetleg a kivitelezővel történő kijavíttatás - elvégzésére. A megállapodásban az alperesnek nem a Ptk. 305. § (2) bekezdése szerinti szavatossági kötelezettsége került megfogalmazásra, hanem a felek közötti - a kivitelezés körében felmerült - vitás kérdések megegyezéssel történő rendezése. Ezért nincs jelentősége a Ptk. 305. § (3) bekezdésre vonatkozó alperesi hivatkozásnak sem, miszerint a felperes a kivitelezés minőségének - azaz a hibáknak - az ismeretében kötötte meg az 1998. október 14-i szerződéseket. Az alperes a fenti jogszabályhely alapján a szavatossági felelősség alól mentesülhetne, az ő felelőssége azonban külön erre irányuló megállapodáson alapul, ebben az esetben pedig nem alkalmazható a PTk. 305. § (3) bekezdésének rendelkezése.

Alaptalanul támadta felülvizsgálati kérelmében az alperes a Pp. 206. § (1) bekezdésére hivatkozással a perben rendelkezésre álló adatok, bizonyítékok mérlegelését, a tanúvallomások és a szakvélemények alapján megállapított kijavítási költséget, valamint a kártérítés összegét. A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok újraértékelésének, a tanúvallomások vagy szakvélemények felülmérlegelésének nincs helye (BH 1998/401., 2002/29.). Azt azonban a Legfelsőbb Bíróság megjegyzi, hogy az elmaradt haszon iránti keresetnek a bíróságok csak kisebb részben adtak helyt, és döntésüket nem a felülvizsgálati kérelemben felhívott szakértő, vagyis Sz. Z., hanem a megismételt eljárásban kirendelt dr. Sz. G. szakvéleményére alapították. Eszerint pedig a megtekintett apartmanokban számos anyagminőségi és kivitelezési probléma volt fellelhető, és az épületrészt gondos javításokkal az átadás-átvételt követően hasznosítható állapotba lehetett volna hozni. Tévesen állította az alperes, hogy a perbeli esetben a Ptk. 359. § (1) bekezdése szerinti általános kártérítés került megállapításra; a másodfokú bíróság ugyanis csupán tartalmilag nevezte általános kártérítésnek az elsőfokú bíróság által - rendkívül részletes, széleskörű bizonyítás alapján - megállapított, elmaradt haszonból álló, kár összegét. Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

A vendéglátás, turizmus problémái iránt érdeklődők a jogi dokumentumok alapján a témakörnek a fentieken túlmenő számos esetét is tanulmányozhatják.

 

Irodalom

Brósz R. - Pólay E.: Római jog, Tankönyvkiadó, Bp. 1976.
Erdő Péter: Egyházjog. Szent István Társulat, Bp. é.n.
Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói, Bp. 1996.
Magyar Köztársaság Alkotmánya 60. § (3) bekezdés, 1990. évi IV. tv.
Szmodis Jenő: A jog realitása Kairosz Kiadó, Bp. 2005. 
Varga Csaba: Összehasonlító jogi kultúrák. Osiris Kiadó Bp. 2000.

A jegyzet ajánlott kiegészítése II.: Utazásszervező és -közvetítő tevékenység

Fogalmi meghatározások
Utazásszervezőnek azt tekinthetjük, aki
- saját szervezésű vagy egyedi megrendelés szerint összeállított utazást belföldről belföldre közvetlenül vagy közvetítő útján értékesít,
- saját szervezésű vagy egyedi megrendelés szerint összeállított utazást belföldről külföldre közvetlenül vagy közvetítő útján értékesít,
- saját szervezésű vagy egyedi megrendelés szerint összeállított utazást külföldről belföldre közvetlenül vagy közvetítő útján értékesít,
- külföldi utazásszervező Magyarországra történő utazásait belföldön szervezi,
- külföldi utazásszervező vagy egyéni utas részére Magyarországra történő utazásokat értékesít,
- külföldi utazásszervező által szervezett utazást Magyarországon értékesít vagy abban közreműködik,
- külföldről külföldre történő utazásokat szervez, továbbá
- külföldi szálláshelyet belföldön értékesít, ideértve a külföldre szervezett tanfolyamokat is.

Utazásközvetítő az, aki az utazási szerződést a belföldi utazásszervező megbízottjaként az utazásszervező nevében köti meg.

Belföldi utazásszervezés az utazásszervező által szervezett belföldi úti célú utazások szervezése és értékesítése. Nemzetközi utazásszervezés a belföldről külföldre és külföldről külföldre történő utazások szervezése, a külföldi utazásszervező Magyarországra történő utaztatásainak belföldi szervezése, illetőleg külföldi utazásszervező vagy egyéni utas részére Magyarországra történő utazások értékesítése, továbbá a külföldi szálláshely belföldi értékesítése.

Nem minősül utazásszervezésnek az önállóan (nem utazási csomagban) értékesített közlekedési szolgáltatás, a menetjegy-kiszolgálás, a szálláshelyi szolgáltatás (szobafoglalás) a fenti kivétellel, a vendéglátó szolgáltatás, a gyógy- és egyéb szolgáltatás, a kulturális programokra és egyéb (pl. sport) rendezvényekre jegyárusítás, a helyi programszervezés, az idegenvezetői szolgáltatás, illetve az ezekkel kapcsolatos ügyek intézése, továbbá a más szervezet által teljesítendő, az utazással összefüggő szolgáltatás, és az ezekkel kapcsolatos ügyek intézése.

Nem tartozik a rendelet hatálya alá az oktatási intézmények által kizárólag a tanulói, hallgatói jogviszonyban állók számára (ideértve a tanulói, hallgatói csoport létszámához szükséges kísérőket is), továbbá az egyesületek és közhasznú, illetőleg nonprofit szervezetek által kizárólag tagjaik részére nem üzletszerűen, kizárólag önköltséges alapon szervezett utaztatás akkor, ha az utaztatás a szervező részére nyereséget nem eredményez.

A tevékenység végzésének feltételei
Utazásszervező, illetőleg -közvetítő tevékenységet Magyarországon csak az az utazási vállalkozó folytathat, aki a rendeletben előírt feltételeknek megfelel, és kérelme alapján a Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal (a továbbiakban: Hivatal) által vezetett közhitelű hatósági nyilvántartásba bejegyezték. A Hivatal az utazási vállalkozót akkor veheti nyilvántartásba, ha
1. a cégjegyzékbe, illetve - ha a működés feltétele más bírósági vagy hatósági nyilvántartásba vétel - az előírt bírósági vagy hatósági nyilvántartásba bejegyezték,
2. vezető állású munkavállalói, illetve vezető tisztségviselői, továbbá az egyéni vállalkozó büntetlen előéletű,
3. az utazási vállalkozásban legalább egy - a külön jogszabályban előírt utazásszervezői minősítő vizsgával vagy szakképesítéssel és szakmai gyakorlattal rendelkező - a szakmai tevékenységért felelős személy működik, aki kizárólag egy utazási vállalkozásnál láthatja el ezt a tisztséget, valamint akire a rendelet alkalmazása szempontjából a vezető tisztségviselőre, illetve vezető állású munkavállalóra megállapított szabályok vonatkoznak,
4. a rendeletben meghatározottaknak megfelelő vagyoni biztosítékkal rendelkezik,
5. törvény ezt előíró rendelkezése esetén: üzlettel, továbbá internetes kapcsolattal és e-mail címmel rendelkezik,
6. a kérelmező utazási vállalkozó vezető tisztségviselője, vezető állású munkavállalója, illetve az utazási vállalkozást fenntartó egyéni vállalkozó nem szerepeltek a felsorolt minőségekben hatósági engedély nélkül működő, a rendelet hatálya alá tartozó tevékenységet folytató, vagy olyan utazási vállalkozásban, amelyet a hatóság - a kérelem benyújtását megelőző öt éven belül - hivatalból törölt a nyilvántartásból,
7. nyilatkozik arról, hogy a meghatározott tevékenységekből az indulás évében milyen összegű árbevételt tervez,
8. nyilatkozik arról, hogy milyen jellegű utazásszervezői, illetve utazásközvetítői tevékenységet végez.

A kérelmet és a megküldött adatokat, valamint az igazolásokat a Hivatal megvizsgálja és szükség esetén a kérelmezőt hiánypótlásra szólítja fel, megjelölve a hiánypótlás határidejét és a határidő elmulasztásának jogkövetkezményeit. A hiánypótlási felhívás kibocsátására alkalmazandó határidő 15 nap, az ügyintézési határidő 45 nap.

A Hivatal nem veheti nyilvántartásba a kérelmezőt, ha
1. az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 178. § 32. pontja szerint - a pályázata benyújtásának időpontjában - nem minősül köztartozásmentes adózónak. A kizáró feltétel fennállásának hiányát a kérelmező 30 napnál nem régebben kiállított közokirattal igazolja, vagy szerepel a köztartozásmentes adózói adatbázisban.
2. az utazásszervező, illetve -közvetítő tevékenységet a Hivatal által történt hatósági nyilvántartásba vételt megelőzően megkezdte.

Az egyéni vállalkozó a tevékenységét, mint egyéni cég végezheti. Az utazásszervező köteles minden év január 31-éig a Hivatal részére nyilatkozni arról, hogy hakizárólag közvetítő útján értékesít utazási szolgáltatást, vagy kizárólag meghatározott tevékenységet végzi, vagykizárólag az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvényben meghatározott elektronikus kereskedelmi szolgáltatás útján értékesít utazási szolgáltatást, és ezért külön törvény alapján a tevékenysége folytatásához nem szükséges üzlet.

A Hivatal az utazási vállalkozó közhitelű hatósági nyilvántartásba vételéről tájékoztatja az utazási vállalkozó székhelye, valamint az utazási iroda (utazási ügynökség) helye szerint illetékes települési önkormányzat jegyzőjét és a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság illetékes területi szervét.

 

 

A közhitelű hatósági nyilvántartás a következő adatokat tartalmazza:
a) az utazási vállalkozás nevét, székhelyét, cégjegyzékszámát, adószámát, telefon- és faxszámát, ha az utazási vállalkozó a tevékenységét elektronikus kereskedelem útján végzi, az e-mail címét,
b) az utazási vállalkozás vezetőjének, illetve vezetőinek nevét, tisztségét, a megbízatásának lejártát,
c) az utazási vállalkozásnak a cégnyilvántartásban szereplő vezető tisztségviselőjének, vezetőállású munkavállalójának nevét, tisztségét, a megbízatása lejártát,
d) a szakmai tevékenységért felelős személy nevét, szakképzettségét, a szakképzettségét igazoló okirat, a minősítő vizsga, valamint a nyelvvizsga bizonyítványának számát,
e) a vagyoni biztosíték szolgáltatására szerződő bank vagy biztosító nevét, azt az összeget, amelynek fedezetére a bank, illetve a biztosító kötelezettséget vállalt, a  meghatározott árbevételeket, a tervezett árbevétel összegét, a vagyoni biztosíték szolgáltatására kötött szerződés lejáratának dátumát,
f) az utazási vállalkozó utazási irodáinak, utazási ügynökségeinek címét, telefon- és faxszámát,
g) az utazási vállalkozó által végzett tevékenység(ek) felsorolását,
h) az utazásszervező tevékenységgel összefüggésben végzett egyéb tevékenységeket, továbbá
i) az utazási vállalkozás tevékenységének felfüggesztésére, illetve a hatósági nyilvántartásból való törlésére vonatkozó bejegyzést, az ezeket elrendelő határozat számát és keltét.

Az adatokat az utazási vállalkozó a nyilvántartásba vételi kérelem benyújtásával egyidejűleg köteles bejelenteni a Hivatalnak.

Az utazási vállalkozó a tevékenységét a nyilvántartásba történt bejegyzésről szóló határozat közlése után kezdheti meg és a tevékenységét kizárólag a nyilvántartásban szereplő megnevezéssel és címen folytathatja. A Hivatal az utazási vállalkozó nyilvántartását - az adatigénylő által meghatározott módon és rendszerességgel - statisztikai célokra a Központi Statisztikai Hivatal, ellenőrzés végett a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság, valamint az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal, közzététel céljából pedig a turizmusért felelős miniszter rendelkezésére bocsátja.

Az utazási vállalkozókról a Hivatal által vezetett közhitelű hatósági nyilvántartás következő adatai nyilvánosak:
1. az utazási vállalkozó nyilvántartásba vételi száma,
2. az utazási vállalkozó neve, székhelye, telefon- és faxszáma, e-mail címe,
3. az üzletei (utazási iroda, utazási ügynökség) címe, telefon- és faxszáma, e-mail címe,
4. az utazási vállalkozó vagyoni biztosítékának mértéke százalék(ok)ban, valamint forintban,
5. annak a hitelintézetnek, illetve biztosítónak a neve és a címe, amellyel az utazási vállalkozó a vagyoni biztosíték szolgáltatására szerződött,
6. az utazási vállalkozó által végzett tevékenységek,
7. az utazási vállalkozás tevékenysége felfüggesztésének és a hatósági nyilvántartásból való törlésének ténye.

Az adatok megváltozását és a tevékenység megszüntetését az utazási vállalkozó 15 napon belül köteles a Hivatalnak írásban bejelenteni. Az utazásszervező tevékenységnek -közvetítő tevékenységre történő módosítását, illetve -közvetítő tevékenységgel történő kiegészítését a Hivatal csak akkor veheti nyilvántartásba, ha az utazási vállalkozó nyilatkozik arról, hogy az utazásszervező tevékenységével összefüggésben kötött valamennyi szerződésében vállalt kötelezettségét teljesítette és e szerződések nem vagy nem megfelelő teljesítése miatt jogerős határozattal megállapított, illetve végrehajtható kiegyenlítetlen tartozása nincs, illetőleg ezekkel összefüggésben végrehajtási eljárás nem folyik ellene.

Az utazási vállalkozó köteles a nyilvántartásba vételi számát valamennyi üzleti kapcsolatában folyamatosan használni, kereskedelmi kommunikációjában szerepeltetni, és az üzletében jól láthatóan kifüggeszteni, mely szabály megsértése esetén a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság jár el a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény ( Fgytv.) szabályai szerint. Ha törvény az utazási vállalkozó tevékenységének üzletben történő folytatását írja elő, az üzlethelyiségnek alkalmasnak kell lennie az ügyfélforgalom lebonyolítására, kizárólag e tevékenység céljára szolgálhat, és berendezésének igazodnia kell a rendeltetésszerű használat követelményeihez.

A vagyoni biztosíték
Vagyoni biztosíték lehet:
a) bankgarancia,
b) biztosítóval (biztosítókkal) kötött biztosítási szerződés, amely utaslétszámra (közvetlenül az utas javára) is megköthető,
c) az utazási vállalkozó által hitelintézetnél lekötött, meghatározott célokra elkülönített és zárolt pénzösszeg (pénzbeli letét).

Az egyes vagyoni biztosítékformák külön-külön, illetőleg együttesen is alkalmazhatók. A biztosítékformák együttes alkalmazása esetén a vagyoni biztosíték szolgáltatására kötött szerződésekben rendelkezni kell a fizetési kötelezettség feltételeiről és a helytállás mértékéről.

A vagyoni biztosíték mértéke a bankgarancia, a biztosítási szerződés megkötésének, illetőleg a pénzbeli letét elhelyezésének évében december 31-éig
1. a belföldről külföldre, illetve külföldről külföldre történő utazást tartalmazó utazási csomag értékesítéséből, a külföldi utazásszervező által összeállított külföldre történő utazást tartalmazó utazási csomag Magyarországon történt értékesítéséből, valamint a külföldi szálláshely belföldi értékesítéséből származó tervezett értékesítési nettó árbevétel 12%-a, de legalább ötmillió forint;
2. az 1.pont szerinti értékesítésekből származó tervezett értékesítési nettó árbevétel 20%-a, de legalább húszmillió forint, ha az utazási vállalkozó
2.1. az utazási csomag összeállításához nem menetrend szerinti járatú repülőgépen (charter járat) férőhelyet vesz igénybe függetlenül az út kiindulási állomásának helyére,
2.2. a garantált szerződésből származó kötelezettségei az árbevétel 25%-át meghaladják;
3. a belföldről belföldre történő utazást tartalmazó utazási csomag értékesítéséből származó tervezett értékesítési nettó árbevétel 3%-a, de legalább ötszázezer forint.

Ha a bankgarancia, a biztosítási szerződés megkötésének, illetőleg a pénzbeli letét elhelyezésének évében december 31-éig elszámolt értékesítési nettó árbevétel kevesebb, mint a megelőző évben vagy a meghatározott következő évre tervezett nettó értékesítési árbevétel, akkor a vagyoni biztosíték megállapításánál a legnagyobb árbevételt kell alapul venni. Ha az utazási vállalkozó az 1. és 2. pontokban meghatározott tevékenységekkel egyaránt foglalkozik, a vagyoni biztosíték összegénél a magasabb vagyoni biztosíték mértéket kell alapul venni. Ha az utazási vállalkozó a 3. pontban meghatározott tevékenységet az 1.vagy 2.pontban meghatározott tevékenységekkel együtt végzi, a vagyoni biztosíték összegét külön-külön kell számításba venni.

Az utazási vállalkozó köteles minden év október 31-éig a következő évre tervezett értékesítési nettó árbevételt, s minden év május 31-éig a megelőző évi tényleges értékesítési nettó árbevételt a Hivatalnak bejelenteni. Az utazási vállalkozó - szükség esetén - köteles minden év május 31-éig a vagyoni biztosítékot megemelni a bankgarancia, illetve a biztosítási szerződés megkötésének, illetőleg a pénzbeli letét elhelyezésének évében a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény szerint elszámolt értékesítési nettó árbevétel alapján irányadó értékhez. Ennek megtörténtét az utazási vállalkozó köteles a Hivatalnak ezen időpontig megfelelően igazolni.  Az utazási vállalkozó továbbá köteles minden év október 31-éig a Hivatalnak igazolni, hogy rendelkezik az előírt mértékű - a bankgarancia, illetve a biztosítási szerződés megkötése, illetőleg a pénzbeli letét elhelyezése évét követő év december 31-éig terjedő időszakára szóló - vagyoni biztosítékkal. Ha az utazási vállalkozó a tevékenységét év közben kezdi, akkor azt kell igazolnia, hogy az indulás évére tervezett árbevételének megfelelő mértékű vagyoni biztosítékkal rendelkezik, ez azonban nem lehet kevesebb a fent meghatározott minimum összegeknél.

A vagyoni biztosítéknak minden időszakban fedezetet kell nyújtania a rendeletben meghatározott költségekre, előlegekre, illetve díjakra. Ha a tényleges árbevétel 10%-kal több mint a vagyoni biztosíték alapját képező árbevétel, az utazási vállalkozó köteles öt munkanapon belül a vagyoni biztosíték összegét a tényleges forgalomnak megfelelően módosítani és ennek megtörténtét haladéktalanul a Hivatalnak igazolni. A biztosítási szerződést legalább egyévi időtartamra kell megkötni. A hitelintézettel kötött szerződésnek legalább tizennyolc hónapra kell szólnia. A szerződés hatályát az utazási vállalkozó köteles minden év október 31-éig (függetlenül a lejárat időpontjától) meghosszabbítani, és ennek megtörténtét a Hivatalnak igazolni. Ha a felek a szerződést nem hosszabbítják meg, az utazási vállalkozónak október 31-éig azt kell igazolnia a Hivatal részére, hogy más hitelintézettel vagy biztosítóval kötött szerződést. A vagyoni biztosítékra vonatkozó szerződés megkötését, valamint annak folyamatos hatályban tartását a biztosítási kötvény, illetőleg a hitelintézettel kötött szerződés tanúsítja. A rendelet alkalmazása szempontjából garantált szerződés az, amelynek alapján a lekötött szolgáltatások nem mondhatók le, és ez által az utazási vállalkozónak időszakonként visszatérő, rendszeres fizetési kötelezettsége származik.

Az utazási vállalkozó a vagyoni biztosítékot csak az utazásszervező tevékenység megszűnését követően, az utazási szerződésekből eredő kötelezettségek teljesítése után, legkorábban azonban a tevékenység megszűnésétől számított hat hónap elteltével szüntetheti meg. Ugyanez alkalmazandó, ha a vagyoni biztosítékra vonatkozó szerződésben bármilyen változás következik be. Vagyoni biztosítékként csak olyan szerződés vehető figyelembe, amely szerint a vagyoni biztosíték terhére a biztosító, illetve a hitelintézet pénzügyi fedezetet nyújt az utazáskor szükséghelyzetbe került utasok érdekében teendő intézkedések (pl. hazaszállítás) és a kényszerű tartózkodás költségeinek fedezésére, valamintaz előleg, illetve részvételi díj visszafizetésére. A vagyoni biztosíték igénybevételéhez a Hivatal írásbeli előzetes hozzájárulása szükséges.

A vagyoni biztosítékra vonatkozó szerződés akkor felel meg a rendelet rendelkezéseinek, ha
- tartalmazza azt a kikötést, hogy a hitelintézet, illetve a biztosító a vagyoni biztosíték terhére kizárólag abban az esetben teljesít kifizetést, ha az utazási vállalkozó előzetesen bemutatja a Hivatal hozzájárulását és a vagyoni biztosíték terhére teljesített kifizetés időpontját a hitelintézet, illetve a biztosító írásban közli a Hivatallal, és
- rendelkezik arról, hogy a szerződésben meghatározott bármely megszűnési feltétel beállásáról a hitelintézet, illetve a biztosító a Hivatalt haladéktalanul írásban tájékoztatja,
- rendelkezik arról, hogy abban az esetben, ha az utazási vállalkozó nem gondoskodik az utasai hazautaztatásáról, a kényszerű tartózkodás költségeiről, vagy az előlegeket, illetve részvételi díjakat nem fizeti vissza, az ezekre vonatkozó szükséges intézkedéseket a vállalkozó helyett a biztosító, illetve a hitelintézet megteszi. A kárenyhítés módjáról a hitelintézet vagy a biztosító dönt.

Az utazási vállalkozó köteles a felhasznált vagyoni biztosítékot - amennyiben e tevékenységét továbbfolytatja - haladéktalanul, legkésőbb harminc napon belül pótolni. Ha az utazási vállalkozó nem tesz eleget az utasok hazautaztatására vagy az előleg, illetve részvételi díj visszafizetésére vonatkozó kötelezettségének, az említettek teljesítése érdekében szükséges intézkedések megtétele iránt - az utazási vállalkozó vagyoni biztosítékának terhére - a Hivatal intézkedik a hitelintézettel, illetve a biztosítóval együttműködve. A Hivatal az intézkedéseiről a Külügyminisztériumot tájékoztatja. Az utas az utazási vállalkozó kötelezettségeinek elmulasztásából eredő igényeit közvetlenül a hitelintézettel, illetve a biztosítóval szemben érvényesítheti. A bankgarancia, illetve a biztosítási szerződésből eredő kifogásokat a hitelintézet, illetve a biztosító az utassal szemben nem érvényesítheti. Az utasnak az utazási vállalkozóval szemben fennálló jogai átszállnak a hitelintézetre, illetve a biztosítóra.

Az utazási vállalkozó nyilvántartásból való törlése
A Hivatal hivatalból, illetve meghatározottak kezdeményezésére határozatával törli a nyilvántartásból azt az utazási vállalkozót, aki
a) a nyilvántartásba vétel valamely feltételével nem rendelkezik,
b) a vagyoni biztosítékkal kapcsolatos kötelezettségét megszegi, vagy a vagyoni biztosíték összegét nem a megfelelő mértékben szolgáltatja; kivéve, ha a kötelezettségszegés kizárólag meghatározott időszakot megelőző évre vonatkozik és az ezt következő időszakban nem kevesebb a szolgáltatott vagyoni biztosíték összege, mint amennyit a jogszabály előír,
c) az utast az utazási szerződésben meghatározott esedékességekor - a vis maior esetét kivéve - nem utaztatta el és a befizetett előleget, illetve részvételi díjat a külön jogszabályban foglaltak szerint nem fizette vissza,
d) nem gondoskodik az utas hazautaztatásáról,
e) a hatóság ellenőrzésekor azt nyilatkozza, hogy az utasok el-, illetve hazautaztatását nem tudja biztosítani, vagy nem tudja hitelt érdemlően igazolni, hogy képes az utasok el-, illetve hazautaztatására,
f) ellen a bíróság felszámolási eljárást rendelt el,
g) a közhitelű hatósági nyilvántartás számára valótlan tartalmú bejelentést tett,
h) a hatósági ellenőrzést akadályozza,
i) bejelenti a tevékenysége megszüntetését, és nem állnak fenn a saját kérelemre történő törlés feltételei.

A Hivatal az utazási vállalkozót a saját kérésére csak akkor törölheti a hatósági nyilvántartásból, ha az utazási vállalkozó nyilatkozik arról, hogy az utazásszervező, illetve   -közvetítő tevékenységével összefüggésben kötött valamennyi szerződésben vállalt kötelezettségét teljesítette és e szerződések nem, vagy nem megfelelő teljesítése miatt jogerős határozattal megállapított, illetve végrehajtható kiegyenlítetlen tartozása nincs, illetőleg ezekkel összefüggésben végrehajtási eljárás nem folyik ellene. Az utazási vállalkozónak a hatósági nyilvántartásból való törlésére vonatkozó kérelme esetén a Hivatal köteles megvizsgálni, hogy nem állnak-e fenn a hivatalból való törlés feltételei. Ha a hivatalból való törlés feltételei fennállnak, a Hivatal köteles a kérelem elutasítása mellett a kérelmezőt hivatalból törölni a hatósági nyilvántartásból. Az utazási vállalkozó nyilvántartásból való törlését a turizmusért felelős miniszter, a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság, valamint a jegyző is kezdeményezheti. A Hivatal köteles az utazási vállalkozót a nyilvántartásból törlő jogerős határozatát haladéktalanul megküldeni mindazoknak a szervezeteknek, amelyeket a nyilvántartásba vételről tájékoztatott, a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóságnak, valamint a turizmusért felelős miniszternek. Ha a Hivatal az utazási vállalkozót törölte a hatósági nyilvántartásból, az utazási vállalkozó újabb utazásokat nem szervezhet, és nem bonyolíthat le, köteles azonban az úton lévő utasait hazautaztatni, az elmaradt utazásokra befizetett előlegeket és részvételi díjakat a külön jogszabályban foglaltak szerint teljes összegben visszafizetni.

A Hivatal hivatalból, illetve a - hatáskörébe tartozó ügyben eljáró - jegyző kezdeményezésére pénzbírságot szabhat ki, ha az utazási vállalkozó az a rendeletben foglalt rendelkezéseket megsérti. Nem szabható ki bírság, ha a Hivatal az utazási vállalkozót törli a nyilvántartásból. Ha az utazási vállalkozó hatósági nyilvántartásból való törlésének indoka nem áll fenn, a pénzbírság mértéke az utazási vállalkozó által  szolgáltatott vagyonibiztosíték-összeg és azon vagyonibiztosíték-összeg közötti különbözet legalább 5%-a, de legfeljebb 10%-a, amit erre az időszakra a jogszabály alapján ténylegesen szolgáltatnia kellett volna. Ismételt jogsértés esetén a Hivatal hivatalból törli az utazási vállalkozót a nyilvántartásból. Az itt nem szabályozott esetekben kiszabható bírság mértékéről, a bírság alkalmazásának részletes szabályairól és megfizetésének módjáról külön jogszabály rendelkezik.

A Hivatal a megjelölt nyilvános adatokat és tényeket a honlapján - havonkénti frissítéssel - folyamatosan közzéteszi. A turizmusért felelős miniszter a Turisztikai Értesítőben és a minisztérium honlapján rendszeresen közzéteszi a nyilvántartásba vett, a nyilvántartásból törölt, illetve azoknak az utazási vállalkozóknak a jegyzékét, akik az utazásszervező tevékenységet utazásközvetítésre vagy az utazásközvetítő tevékenységet utazásszervezésre módosították.

 

Alkalmazandó jogszabályok

A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény
A Nemzeti Turizmusfejlesztési Stratégiáról szóló 1100/2005. (X.7.) Korm. határozat
A Regionális Idegenforgalmi Bizottságok, valamint a Regionális Idegenforgalmi Bizottságok munkaszervezeteinek feladatairól szóló 28/1998. (V. 13.) IKIM rendelet
A külföldre utazásról szóló 1998. évi XII. törvény
A kereskedelemről szóló 2005. évi CLXIV. törvény
A belső piaci szolgáltatásokról szóló 2006/123/EK. rendelet 
A szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi I. törvény
A harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény
A szálláshely-szolgáltatási tevékenység folytatásának részletes feltételeiről és a szálláshely-üzemeltetési engedély kiadásának rendjéről szóló 239/2009. (X. 20.) Korm. rendelet
A nem üzleti célú közösségi, szabadidős szálláshely-szolgáltatásról szóló 173/2003. (X. 28.) Korm. rendelet
A kereskedelmi tevékenységek végzésének feltételeiről szóló 210/2009. (IX. 29.) Korm. rendelet
Az utazásszervező és -közvetítő tevékenységről szóló 213/1996. (XII. 23.) Korm. rendelet
Az utazási szerződésről szóló 281/2008. (XI. 28.) Korm. rendelet
A turistaforgalom vámkönnyítéseiről szóló, New Yorkban 1954. június 4-én kelt Egyezmény, valamint az Egyezmény Kiegészítő Jegyzőkönyvének kihirdetéséről szóló 1964. évi 2. törvényerejű rendelet
Az utasok személyi poggyászában importált termékek általános forgalmi adó és jövedéki adó mentességéről szóló 2008. évi LXVIII. törvény
A harmadik országokból beutazó személyek által importált termékek után fizetendő hozzáadottérték-adó és jövedéki adó alóli mentesítésről szóló 2007/74/EK tanácsi irányelv
A helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény
A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény
Az idegenvezetői tevékenységről szóló 33/2009. (XII. 18.) ÖM rendelet
A szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény
Az egyes szabálysértésekről szóló 218/1999. (XII. 28.) Korm. rendelet

 

Irodalom

Bodnár László (2005): Az idegenforgalom hazai és nemzetközi vonatkozásai Nemzeti tankönyvkiadó Bp.
Drátik László (2001): Jogi alapismeretek a kereskedelemben és a vendéglátásban KIT Rt. Bp.
Salamon András (2001): Az utazási szerződés Geomédia Kiadói Rt. Bp.
Román Róbert (2009): A turizmus intézményrendszere és jogi szabályozása Főiskolai jegyzet, Líceum Kiadó Eger.


1/1975. (II.5. )KPM-BM. r. (KRESZ) 48. § (5) bekezdés b.) pont

Kapcsolódó joganyag: 20/1981. (VI.19.) MT.r., 684/92/EGK. rendelet

Kapcsolódó joganyag: 271/2009. (XII.1.) Korm.r., 1371/2007/EK. rendelet

Kapcsolódó joganyag: 1995. évi XCVII.tv. , 141/1995. (XI.30.) Korm.r., 25/1999.(II.12.) Korm.r. 1459/2006/EK. rendelet, 2343/90/EGK. rendelet, 261/2004/EK rendelet

Kapcsolódó joganyag: 261/2008. (XI.3.) Korm.r.

239/2009. (X.20.) Korm.r. 16. § (1) bekezdés

239/2009. (X.20.) Korm.r. 1. sz. melléklet

Ptk. 468-471.§§

1990. C. tv.

BH.2009.11.

2005. évi CLXIV. tv. és a 210/2009. (IX.29.) Korm.r.

BH.1979.292.

281/2008. (XI.28.) Korm.r.

213/1996. (XII.23.) Korm.r.

BH.1998.278.

BH.1995.517.

BH.2009.333.

http://www.birosag.hu/engine.aspx?page=anonim, ügyszám feltüntetve nem volt